Könyvtár
Vicki Baum
Sanghaj hotel
Ki hitte volna a századfordulón, hogy a latin "retro" időhatározó (kb. "azelőtt") ilyen fényes karriert fut majd be szerte a világon. A retro már-már komplex stílusirányzat, amely jelenthet divatot, mániát, sőt életformát, és persze nem utolsó sorban fizetőképes célközönséget. A retro egyaránt teret hódít a tárgykultúrában, az öltözködésben, a művészeti ágakban: a filmművészetben (remake), a zenében (remix) és az irodalomban (reprint). Újranézzük, újrahallgatjuk, újraolvassuk a régebbi, lassan klasszikussá nemesedő műveket. A retro az elmúlt idők tengerén átívelő szivárványhíd, amelyen visszalépdelünk tűnő ifjúságunk napsugaras emlékeihez. A retro egyfajta menekülés is a jelenből, a háromhavonta forradalmian megújuló fogkefék és mobiltelefonok követhetetlen és agresszív világából a múlt tárgyi-érzelmi biztonságot sugalló talmi világába.
Vicki Baum a XX. század első felének volt az egyik legnépszerűbb bestseller szerzője, könyvei számos kiadást értek meg, és nagy példányszámban fogytak. Magyarországon húsz regényét fordították le, nagy részük, pl. "Hell meg a nők", felejthető. Csaknem félszáz könyvet írt, közülük többet színpadon és filmen is feldolgoztak. Első igazán sikeres regénye a "Menschen im Hotel" 1929-ben jelent meg, az angol kiadás és a hollywoodi filmadaptáció hamar megalapozta a szerző világhírnevét. (A külföldi kiadások általában a "Grand Hotel" címet viselik.) A film - Greta Garboval a főszerepben - 1932-ben a "legjobb film" kategóriában Oscar-díjat kapott. A színpadi változatot is nagy sikerrel játszották, többek között a budapesti Vígszínházban, ahol Jávor Pál remekelt Gardin báró szerepében.
Néhány hónappal ezelőtt a Trivium kiadó gondozásában ismét megjelent Vicki Baum egyik leghíresebb könyve, a Sanghaj Hotel. (Ebből a regényből is készült filmváltozat, Peter Patzak, az ismert német rendező kísérletezett 1996-ban a retro feeling jegyében, a film azonban különösebb visszhangot nem keltett, leszámítva egy 1997-es moszkvai filmdíjat.) A regény eredetileg 1939-ben, Amszterdamban jelent meg, nem véletlenül, hiszen a náci cenzúra Vicki Baum műveit már 1935-ben indexre tette. Vicki Baum a tiltólistán előkelő társaságba került, hiszen az üldözött értelmiségiek között olyan nevek voltak, mint pl. Thomas Mann, Lion Feuchtwanger, Franz Werfel, Stefan Zweig, Sigmund Freud és Albert Enstein. A Sanghaj Hotel volt az utolsó könyv, amelyet németül írt, 1939-től kezdve amerikai állampolgárként kizárólag angolul írt. Nem a hazáját tagadta meg (bár Bécsben született), hanem a hazájának választott Németországban tomboló náci diktatúrát.
Vicki Baum kedvelte azt a műfajt, amelyet a német kritika "Gruppenroman"-nak, azaz csoportregénynek nevez. Az író fiktív szereplők kényszerközösségét ábrázolja valós történelmi helyzetben, valós körülmények között. A műfaj alapismérve, hogy egymástól eltérő életutak és életfelfogások, különböző hitek és remények ütköznek és fonódnak össze egy kikerülhetetlen közös sorsban, és oldódnak fel egy rendszerint tragikus megoldásban. (Két magyar retrosikert említenénk: "A tizedes meg a többiek" című remek vígjátékot Keleti Márton rendezésében, és Wass Albert "Elvész a nyom" című "fordított alapállású" sorsregényét.)
1937-ben Japán megtámadta a polgárháborúban kivérzett Kínát, az 1945-ig tartó agresszív háború szomorú mérlege: 2 millió japán és 22 millió kínai halott. A japán hadsereg egy 1932-es elvetélt kísérlet után 1937 augusztusában, kegyetlen harcban gyűrte le Sanghaj ellenállását. Pl. a japán gépek földig rombolták a sanghaji főpályaudvart, ahol csaknem kétezer civil várt az evakuálásra. Ma is megrendítő látni H. S. Wong híres fényképét, amely egy csöppnyi gyerekembert, a japán bombatámadás egyetlen túlélőjét ábrázolja, aki a felismerhetetlen romhalmazon ül, és kétségbeesetten zokog. Az invázió napjaiban a híres Nanking sugárúton fekvő elegáns, 16 emeletes Sanghaj Hotel gyakorlatilag telt házzal üzemel, a vendégek közül kilencen kerülnek az írónő (és az olvasó) látóterébe, többek között a társadalom alagsorából felkapaszkodott kínai pénzember, a nácik elől menekülő, kábítószerfüggő zsidó orvos, az orvos kenyérkereső színvonalon zongorázó sofőrje, a háborúban családját vesztett kínai riksakuli, a bolsevik forradalom elől menekülő arisztokrata hölgy, egy alkoholista angol úr, a költészetet kedvelő japán újságíró és haditudósító. (A sugárút neve: nomen est omen, ugyanis 1937 decemberében Nanking városában a japánok néhány nap leforgása alatt több mint 300 ezer civilt gyilkoltak le olyan kegyetlenséggel, amelyre még a náci vagy a bolsevik gyakorlatban sem igen akad példa.)
A regény természetesen nem, illetve nem csak a háborúról szól, a háború a fátum fekete díszlete, komor háttér, benne a hotel felett sötéten tornyosuló viharfelhők, a kitörő őrület előszele, a félelembe hajszolt emberek. A főszereplők különc egyéniségek különböző életutakkal, sajátos életfelfogásokkal, megrázó, sorsfordító élményekkel, de egy a végzetük, amelyet nem tudnak elkerülni. Vicki Baumnak a tárgyi tudása lenyűgöző, helyismerete személyes és alapos, stílusa szinte rátapad az olvasóra, regényeiben színpadi eszközökkel is dolgozik, ezért portréi, helyzetképei színesek, tiszták és élesek. Írói erényei között megemlítendő a kiforrott írástechnika, a könnyed, elegáns érvelés, a helyzethez illő stílus és a jó megfigyelőképesség. A regény az elmúlt csaknem 70 év alatt gyakorlatilag semmit sem vesztett üdeségéből. Azt teszi, amit a jó regény szokott tenni: olvastatja magát.
Vicki Baum igen erős családi ellenszélben vált íróvá. Anyja súlyos mentális zavaroktól szenvedő, intézeti kezelésre szoruló asszony volt, aki egyetlen lányából mindenáron hárfaművészt akart faragni. A fiatal, engedelmes Vicki (akkor még Hedwig) a bécsi zeneakadémiát is elvégezte, és rangos német zenekarokban játszott. 1917-ben, második (karmester és főzeneigazgató) férje kérésére adta fel zenei karrierjét, talán nem is sajnálta. Az íráshoz mindig nagyobb kedvet érzett, korai írásait első, a határidőkkel rendszerint hadilábon álló újságíró férje saját neve alatt jelentette meg. 1909-ben egyik zenészkollégája felhívta a figyelmét a "Fény és Árnyék" című magazin pályázatára. Vicki Baum éjszaka megírta az elbeszélést, másnap elküldte, és megnyerte az első díjat. A zsűritagok között ott volt a kor két híressége, Thomas Mann és Ludwig Thoma.
Hipochonder apja ritka goromba ember volt, a virágban nem látott mást, mint marhának való takarmányt, a könyveket rakás szemétnek, a zenét idegesítő lármának tartotta. Ha tehette, mással gomboltatta be az ingét, és köttette meg a cipőfűzőjét, felesége gondozását lányára hárította. Az apa tudomást szerzett a lánya irodalmi sikeréről, és egyáltalán nem hatódott meg Thomas Manntól és Ludwig Thomától. Heves veszekedés, szemrehányás és dühöngés kíséretében arra kérte a lányát, hogy ígérje meg, soha többé nem vesz kezébe tollat. A 21 éves Vicki Baum nem ígérte meg, inkább végleg elköltözött otthonról. Soha többé nem tért haza. 1931-ben kivándorolt az Egyesült Államokba, és ott is halt meg 1960-ban.
Vicki Baum tökéletesen tudatában volt képességeinek és képességei korlátainak. Tudta, hogy ő Thomas Mannhoz és a német irodalom többi géniuszához nem mérhető. Posztumusz önéletrajzában megfogalmazott öndefiníciója hajszálpontos: "Tudom, mennyit érek: élvonalbeli másodosztályú szerző vagyok. Amikor lektűröket írtam, megfontolt szándékkal tettem: írástechnikát csiszolni, képességeimet próbára tenni, pénzt keresni. De írtam néhány jó könyvet is."
A leukémiában szenvedő Vicki Baum (anyja is rákbetegségben halt meg 41 éves korában) "Letzten Wünschen" címmel már 1946-ban megírta az eltávozás forgatókönyvét: "Kein Begräbnis, keine Blumen, keine Gedächtnisreden und keine öffentlichen Tränen." A végakarat 1960-ban teljesült, Vicki Baum hamvait San Fransciscótól északra, az óriás vörösfenyők fenséges koronái alatt szórták szét. Az ötcsillagos Sanghaj Hotel ma is a Nanking road egyik ékköve, és készül a 2010-es sanghaji világkiállításra érkező pénzes vendégek fogadására. De ez már egy másik Sanghaj.
Könyves Kata