Könyvtár
Grecsó Krisztián
Tánciskola
Macondo tipikus latin-amerikai kisváros, bár a térképészek nem ismerik, az irodalombarátok annál inkább: itt játszódnak Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író híres regényének, a Száz év magánynak varázslatos történetei. Macondo mintájául Aracataca városa szolgált, ahol az író született, és ahol kora ifjúságát töltötte. Aracataca ma egy lepusztult, ötvenezres lélekszámú város a gerillaövezetben, nincs se kórháza, se szállodája, se középiskolája, se vezetékes ivóvize, a híres Macondo banánültetvény is már a múlté. Márquez az elmúlt 25 évben a szülővárosát messze elkerülte, állítólag babonából, mert egyszer Michelsen kolumbiai elnök azt találta mondani neki, hogy Aracatacában tárt karokkal várja a halál. Aracataca polgárai mégis imádják világhírű földijüket: van Márquez-múzeum, emléktábla, óriás portré és van Macondo-turizmus. 2006-ban a város megszavaztatta a polgárait, felvegyék-e a Macondo nevet, ám a népszavazás - talán az elnökválasztáskor szokásos anyagi és gasztronómiai ösztökélés hiányában - érdektelenségbe fulladt. (Mindössze 15%-os részvétel!) De azért a bevezető utak tábláin az áll: "Isten hozta Aracataca-Macondoba."
Szegvár egy tipikus dél-alföldi nagyközség, dicső múlttal (megyeszékhely!) és szerényebb jelennel (kalácsfesztivál). 2001-ben Szegvár kinőtte létezésének földrajzi korlátait, és irodalmi rangra emelkedett: itt játszódnak Grecsó Krisztián híres, sőt hírhedt novelláskötetének, a Pletykaanyunak ízes-zamatos, kacskaringós, anekdotikus történetei. A kötet 2001 áprilisában jelent meg, de az országos botrány csak augusztusban tört ki, amikor a szegváriaknak leesett a tantusz: ez a huszonötéves fiatalember alighanem róluk hordott össze ennyi "illetlenséget"! A szegváriak fellármázták a bulvármédiát, perrel fenyegetőztek, ellenpletykákkal próbálták tönkretenni a Grecsó-família "goodwill"-jét. Grecsó Krisztián hosszú éveken keresztül csak a kertek alatt mert hazaosonni a szülői házba, előfordult, hogy megkergették, vagy ráuszították a kutyát. Így hát "a falu rossza" 2003-ban megírta saját sírversét: "Alant szikkad, ki elhullt ostobán: sárszegi Grecsó Krisztián. Könyvében megmondta, a paraszt goromba, fején hát azért nyílt velőseb, viccnél hogy valóság erősebb. Bár érvnek ez túl erős volt talán." (Perre mégsem mentek, mert a szegvári görbe tükörbe nézők azt állították, hogy nem róluk van szó, ők nem ilyenek, az író is ugyanezt állította, így ha a két azonos előjelű és azonos tartalmú állítás közül az egyik igaz, akkor a másik is igaz, legalábbis az arisztotelészi logika szerint.) Szegvár azóta megbocsátott, ma már csak két asszony haragszik Grecsó Krisztiánra, sőt, volt aki azt sérelmezte, hogy ő, mint fölöttébb érdekes ember, miért nem került be könyvbe.
A Macondo és Szegvár közötti párhuzam persze nem abból adódik, mintha Grecsó Krisztián írásaiban máris látnánk a Nobel-díjra kihegyezett oroszlánkörmöket. Az sem valószínű, hogy Szegvár nagyközség népszavazással nyilvánítaná ki, hogy ezentúl "Grecsóvár" a becsületes neve. Itt még nem tartunk, de az tény, hogy Grecsó Krisztián az egyik legígéretesebb, legeredetibb fiatal írónk, kvalitásai között megemlíthető a határtalan és kiapadhatatlan mesélőkedve, a "mágikus realizmusra" hajazó stílusa és prózatechnikája, adomázó hangulata és lehengerlő humora, a magyar vidéken zajló "valóságshow"-k újszerű ábrázolása. Számára nem a dokumentatív hitelesség a fontos, hanem a megfigyelés újrafogalmazása egy másik érzelmi-intellektuális dimenzióban, a történés átélésének a szabadsága. Grecsó Krisztián nem is tagadja, hogy példaképei a nagy mesélők: Márquez és Hrabal, Móricz és Krúdy, Ulickaja és Jerofejev. Grecsó Krisztián szerint nincs recept a jó regényre, a magyar olvasó túl igényes, és akármit nem eszik meg. A sikert nem lehet előre megtervezni. Amit a fiatal Grecsó ösztönösen érez, azt az öreg Márquez hajszálpontosan tud:
"Az olvasás hipnotikus állapot. Az író, amikor sikere van, hipnotizálja az olvasót. Ha az író megakad, az olvasó felébred, magához tér, és abbahagyja az olvasást. Ha a szöveg sántít, az olvasó faképnél hagy minket. A hatásunk alatt kell tartanunk az olvasót, minden részletre, minden szóra ügyelnünk kell. A valószerűség és a ritmus segítségével folyamatosan, megállás nélkül bűvölni kell az olvasót."
Grecsó Krisztián első regénye, az Isten hozott, Gellér Gergely, a múltat kutató, a jövőt vizslató gimnazista története. A krimiszerűen pergő cselekmény valós és csodás elemek szokatlan kevercse. Második regénye, a Tánciskola, már képes a márquezi követelményeknek megfelelni: érdekfeszítően ábrázolja dr. Voight Jocó frissen diplomázott jegyző kalandos útkeresését és magára találását, a legkülönbözőbb dolgokhoz való viszonyulását, és magát a rejtélyes, különös alföldi világot.
Grecsó Krisztián tanítóképzőt és tudományegyetemet végzett, magyar szakos diplomája van, ami az édesanyján kívül eddig senkit nem érdekelt. Kezdetben tárcákat írt a szegedi Délmagyarországba, és szerkesztette a Bárka irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóiratot. Imádja a pacalpörköltet, és utálja a nyelvtörténetet. (Majd megszereti, amikor már tőle is idéznek diákbosszantó veretes nyelvi nyalánkságokat!) Miután költészetből és regényírásból még az elemi szintű önfenntartás sem finanszírozható, Grecsó Krisztiánnak van "rendes" polgári foglalkozása is. (Egy fiatal író honoráriuma - mondja - kettőszázezer és ötszázezer forint körül van, ha a kiadó egyáltalán hajlandó kifizetni. A Tánciskola című regényt három évig írta, és ha a ráfordított órákban plakátot ragaszt, háromszor annyi pénzt kereshetett volna.) A "rendes" pénzkereső foglalkozás: a Nők Lapja vezető szerkesztője! A Nők Lapja a legsikeresebb, legolvasottabb magyar hetilap, profi szerkesztés, profi szemlélet, színvonalas írások jellemzik, egyaránt képes megszólítani nőket és férfiakat, időseket és fiatalokat, nagyobb a példányszáma, mint az összes férfimagazinnak együttvéve. "A Nők Lapja valóságos New York Times a sekélyes férfimagazinokhoz képest"- állítja határozottan. Fiatal kora ellenére számos díjat besöpört, legutoljára a József Attila-díjat, és a Márciusi Ifjak díjat.
A magyar irodalom, mint minden egészséges szervezet, a természet törvényét követi: a lassan kiszáradó öreg faóriások alatt új, erőtől duzzadó hajtások nőnek, hogy hamarosan átvegyék az olvasóknak enyhet, felüdülést nyújtó lugas szerepét. Nemzeti irodalmunknak van utánpótlása: a 32 éves szegvári Grecsó Krisztián mellett ott van pl. a Marosvásárhelyről elszármazott 35 éves Dragomán György, akinek A fehér király című könyve kezd világsiker lenni; ott van pl. a 32 éves budapesti Karafiáth Orsolya, a lelki bú dalnoka (szó szerint és átvitt értelemben is, lévén költő- és énekesnő); és ott van a szintén marosvásárhelyi születésű, alig 28 éves Tisza Kata, akinek most jelent meg első "igazi" regénye, a Doktor Kleopátra. Fiatalok, szépek, intelligensek. Ők azok, és még sokan mások, akik képesek megőrizni a vidéki és az urbánus irodalom legjobb hagyományait, és megjeleníteni a határokon átívelő magyar irodalom egyetemességének eszméjét.
Könyves Kata