Könyvtár
Jean-Marie Gustav Le Clézio
Minden év október 9.-én, közép-európai idő szerint 13 órakor, kíváncsiságtól és kételyektől gyötört újságírók, szakemberek és egyszerű olvasók végre megtudhatják, ki az a szerencsés halhatatlan, akit a nagy tekintélyű Svéd Akadémia az irodalmi Nobel-díjra érdemesített. A bejelentést általában nem kíséri osztatlan lelkesedés, az örömujjongás és a kötelező tiszteletkör mellett bőven akad értetlenkedés, fanyalgás, sőt metsző kritika is. Most sem történt ez másképp, de a botrány már szeptember 28.-án kitört, amikor is Horace Engdahl, a Svéd Akadémia örökös titkára, a Nobel-díj Bizottság befolyásos tagja, dzsentlemenhez nem illő tapintatlansággal, "beszólt" az amerikai irodalomnak. Az Associated Pressnek adott interjújában olyasmiket mondott, hogy az amerikai irodalom beszűkült, elszigetelte magát, behódol a tömegkultúra igényeinek, nem vesz tudomást a többi nemzeti irodalomról, nem vesz részt a világ irodalmi vitáiban, és ez a korlátoltság és nemtörődömség meg is látszik a művek színvonalán. "Nem véletlen, hogy a nyertesek többsége európai. Természetesen, minden nagy országnak van értékes, erőteljes, komoly irodalma, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy az irodalmi központ még mindig Európa, nem pedig az USA." - tette hozzá mihez tartás végett.
Ha másból nem, hát ebből megérthették az amerikaiak, hogy az idén is keresztet vethetnek a Nobel-díjra, amire 15 éve várnak reménykedve, hiszen az afroamerikai Toni Morrison volt az, aki még 1993-ban, utoljára kapott ilyen elismerést. Természetesen a fölpaprikázott amerikaiak kikérték maguknak Horace Engdahl vádjait. Mr. Augenbraum, a Nemzeti Könyvalapítvány elnöke első mérgében úgy reagált, hogy Mr. Engdahlnak küld egy tájékoztató listát arról az irodalomról, amelyet annyira nem ismer. Mr. Augenbraum úgy fogalmazott, hogy az amerikai irodalom vitalitása az új hangok, új tapasztalatok és a művészet új megközelítési formák beemelésére épül, az amerikai írókat pedig szabad szeretni, szabad gyűlölni, szabad nem olvasni, szabad átnézni rajtuk. "Az amerikai irodalom vitalitása nem abból fakad, hogy emberöltőnként van egy magányos géniusz, akit egy stockholmi bizottság elismerésben részesít." - írta. (Egészen biztos, hogy Mr. Engdahl megfontoltan nyilatkozott, nem csak úgy "elszólta" magát, hiszen a svéd mellett tökéletesen beszél angolul, németül, franciául és oroszul.)
Horace Engdahl október 9.-én, a hagyományoknak megfelelő időpontban és helyszínen jelentette be, hogy a Svéd akadémia a 2008-as irodalmi Nobel-díjat Jean-Marie Gustav (JMG) Le Clézio francia írónak, az "új kiindulási pontok, költői kalandok, érzéki extázis szerzőjének, az uralkodó civilizáció feletti és alatti emberség kutatójának, elkötelezett környezetvédőnek" ítélte oda. (A franciáknak ez dupla főnyeremény, hiszen 2007 novemberében a Time amerikai magazin "A francia kultúra halála" címmel cikket közölt, amelynek szerzője arra a nyilvánvalóan evidens (?) kérdésre keresett választ, hogy Proust, Monet, Edit Piaf és Truffaut hazája vajon miért vesztette el kulturális nagyhatalmi státuszát.) Hogy a Svéd Akadémia miért éppen JMG Le Clézio-t tartotta a legalkalmasabbnak a Nobel-díjra, azt legkorábban 50 év múlva tudhatjuk meg, mert a jelöléssel és a szavazással kapcsolatos jegyzőkönyvek addig titkosak maradnak. A közelmúlt Nobel-díjasai kétségkívül kiváló írók, ámde magatartásuk, egy-egy véleményformáló megnyilatkozásuk nem ritkán dekonstruktív jellegű, mint pl. az arrogáns angol Harold Pinteré, aki még a díjátadó ünnepségen is az amerikai kormányt szapulta, vagy az osztrák Elfriede Jelineké, aki az "Ich habe keine Liebe zu Österreich" elhíresült kijelentést tette, vagy Kertész Imréé, aki hazája helyett az önkéntes berlini száműzetést választotta, vagy Orham Pamuké, aki merészen szembevitorlázott az aktuális török törvényekkel. JMG Le Clézio viszont egyáltalán nem egy problémás író, nem megosztó, inkább integráló típus, és díjazása mintha szakítás lenne a korábbi "hagyományokkal."
"Le Clézio? Hát az meg kicsoda?" - tette fel magának a kérdést David L. Ulin, a Los Angeles Times kolumnistája, majd rögtön meg is válaszolta: "Soha nem olvastam a könyveit. Tény az, hogy csütörtök délelőttig még csak nem is hallottam róla, és ezzel nem vagyok egyedül." A Time magazin kommentárja: "Tény, hogy JMG Le Clézio művei csaknem teljesen hiányoznak az amerikai könyvpiacról." "A nagy ismeretlen" - mondja JMG Le Clézio-ról Jacquelin Dutton, a melbourne-i egyetem francia tanszékének a vezetője, aki pedig 2003-ban könyvet is írt róla.
Úgy tűnik, az oroszok sem tájékozottabbak. "Örömmel mondanék magának valamit, de őszintén szólva semmit sem olvastam tőle" - mondta a Novosztyi riporterének Dmitrij Bikov ismert író-újságíró. A Magyarországon is népszerű Viktor Jerofejev bevallotta, hogy "egyszer valamit olvasott Le Clézio-tól, de már nem emlékszik rá." A tájékozatlanságát dafke bevállaló Nyikolaj Kofirin így pikírtkedik a Lityeraturnaja Gazetában: "Örülök, hogy ebben az évben az irodalmi Nobel-díjat nem valami öregember kapta, hanem a 68 éves Jean-Marie Gustav Le Clézio. A Nobel-díjat ugyanis már kezdték a 'halál csókjának' hívni" - célzott nem túl udvariasan a 89 éves Doris Lessingre, a tavalyi díjazottra. Alekszandr Satalov újságíró, a moszkvai TV irodalmi műsorvezetője engedékenyebb: "Őszintén szólva, semmit sem olvastam ettől az írótól, aki számomra egyelőre ismeretlen. De ha a franciák tisztelik, és kiváló írónak tartják, akkor bizonyára úgy is van." Majd később: "Lehet abban valami politika, hogy miért éppen egy francia kapott díjat, nem pedig egy amerikai, vagy valaki más". Nem csoda, hogy az oroszok minden döntés mögött politikát sejtenek, hiszen utoljára 21 évvel ezelőtt kaptak irodalmi Nobel-díjat, és az eddigi öt Nobel-díjasukból négynél (Bunyin, Paszternak, Szolzsenyicin, Brodszkij) kitapintható a Svéd Akadémiának az a szándéka, hogy a vitathatatlan művészi értékek elismerése mellett egy kis antikommunista borsot törjenek a bolsevikok orra alá. Solohov Csendes Don-ja kétségkívül a világirodalom nagy alkotása, de az írót a mai napig kísérti a plágium vádja, állítólag egy csatában elesett kozák tiszt "hagyatéká"-ban találta volna a kéziratot. Tény, hogy ezt a remekművet Solohov a húszas évei elején adta ki, és a rá következő ötven évben még csak megközelíteni sem tudta ezt a színvonalat. Viszont kiválóan funkcionált mint írószövetségi elnök, központi bizottsági tag és megrögzött alkoholista. Írótársai nagyon nem szerették. Most már valami "rendes" orosz író is kaphatna Nobel-díjat - gondolhatják az oroszok. Mint amilyen pl. Tolsztoj, Csehov, Gorkij, vagy a kirgiz Ajtmatov, ők ugyanis nem kaptak, és már nem is fognak, mert posztumusz Nobel-díj nem létezik.
Bevallom, az újdonsült irodalmi Nobel-díjasról nekem sem volt több ismeretem, leszámítva egy-két sebtében elolvasott, egyébként kellemes, míves novelláját (Moloch). A Körforgás című regényét ugyanis nálam élelmesebb olvasók már korábban kikölcsönözték, ezzel is bizonyítva, hogy sohasem a könyvtáros a legműveltebb olvasó. (Hála Istennek!) Azért megpróbálnék válaszolni a Los Angeles Times kérdésére.
JMG Le Clézio sorrendben a 14. francia Nobel-díjas író, ha beszámítjuk a francia állampolgárságú Kao Hszing-csient, aki egyébként tőről metszett kínai, de Peking nincs oda érte. A magyar olvasóközönség előtt elméletileg nem ismeretlen, hiszen eddig - néhány elbeszélés mellett - öt regénye jelent meg: A láz (1968), A háború (1970), Terra Amata (1975), Aranyhalacska (1998), Körforgás (2006).
JMG Le Clézio igazi férfiszépség (hát még fiatalabb korában!), erőteljes álla, szőke haja, kék szeme, hűvös eleganciája és rejtőzködő hajlama miatt a francia Steve McQueennek is szokták nevezni. 1940-ben született Nizzában, édesapja angol, édesanyja breton-francia, mindketten a Le Clézio vezetéknevet viselik, lévén elsőfokú unokatestvérek. Őseik még a XVIII. század végén vándoroltak ki az akkor francia fennhatóság alá tartozó Mauritius szigetére, majd mikor a szigetet bekebelezte a brit birodalom, felvették a brit állampolgárságot. JMG Le Clézio örökölte ősei nyughatatlan természetét, nincs fix tartózkodási pontja, a Nobel-díjáról is Párizsban értesült, ahol éppen megszállt Koreából Kanadába utaztában. Hol Nizzában él, hol Mauritiuson, hol az amerikai New Mexico államban. Hétéves korában már útirajzot írt egy hajó fedélzetén, amikor a Nigériában orvosként dolgozó apjához utaztak. Azóta JMG Le Clézio életében az írás és az utazás egymástól elválaszthatatlan kényszer, mint valami pavlovi reflex, ha írhatnékja támad, utazik; ha utazhatnékja, akkor ír. Bárhol, bármilyen körülmények között képes írni, nincs dolgozószobája inspiratív kandallóval, kertre nyíló ablakokkal. A sajtó elnevezte világcsavargónak, nomádnak, városi indiánnak, csodálatra méltó panteistának. JMG Le Clézio magát leginkább világpolgárnak, esetleg franko-mauritiusinak tartja, akinek nem annyira Franciaország, mint inkább a francia nyelv a hazája. Lehetett volna az angol is, hiszen kétnyelvű kezdő íróként erősen töprengett, hogy melyek nyelven mutassa meg oroszlánkörmeit. A franciák szerencséjére a francia mellett döntött. (Egyébként folyékonyan beszél spanyolul is, hiszen hosszú éveket töltött hispanofon országokban, sőt egyik kedvelt tartózkodási helye a new mexico-i Alburquerque, ahol de facto a spanyol nyelv is hivatalos.
JMG Le Clézio-t hamar kegyeikbe fogadták a múzsák, alig 23 éves, amikor rögtön a főkapun az irodalmi arénába lépett: a Jegyzőkönyv című regényét a (második) legrangosabb francia irodalmi elismeréssel, a Renaudot-díjjal jutalmazták. (Ez igen szép siker, főként, ha figyelembe vesszük, hogy Franciaországban évente mintegy másfél ezer irodalmi díjat osztanak ki. A Renaudot-díjjal nem jár pénz, a Goncourt-díjas viszont tíz kemény eurót kasszírozhat. De, mint tudjuk, a franciáknak a pénznél is fontosabb a gloire!) Így a kritikusok és az olvasók is hamar megjegyezték a nevét. A közel 40 regényt jegyző JMG Le Clézio kozmopolita, multikulturális író, nincs kifejezetten "nemzeti" témája. Az író féltő aggodalommal ábrázolja az egyetemes emberi kultúra sérülékenyebb szegmenseit, a még nem weszternizált világot. (Pl. egyik leghíresebb regénye, a Désert (Sivatag) a letűnt és a feltörekvő kultúrák bonyolult kölcsönviszonyát tárja elénk.) Kritikusainak egy része, némi szemrehányással, "osztályba sorolhatatlan" írónak tartja, de JMG Le Clézio ezt nem bánja: "Osztályba sorolhatatlan írónak lenni kényelmes dolog. Az embereket nehéz osztályozni, a rovarokat viszont nem annyira. Talán ezért vélekednek így rólam, mert nem tartozom semmilyen irodalmi iskolához, meg nem is élek Párizs kellős közepén. Egyébként pedig nem érdekelnek a kritikák. Én ilyen vagyok, a kritikák pedig nem zavarják meg az álmomat." Saját írásfilozófiájáról így vall: "Írni nem csupán annyi, hogy leülsz az íróasztalodhoz, írni annyi, mint meghallani a világ hangját. Az író bőrében jobban meghallod a világ neszeit, és hamarabb rátalálsz a világra."
Végezetül egy örömittas, de őszinte érzésektől áthatott kritika a Mauritius Times-ból: "JMG Le Clézio kapta az idei irodalmi Nobel-díjat. Egyik polgártársunk dicső sikere ez, amelyhez foghatót azelőtt soha nem láttunk, nem is reméltünk. Konduljon meg hát minden harang a tiszteletére! Mi mauritiusiak ezt a győzelmet még hetekig fogjuk együtt ünnepelni. Ezt a hőstettet kőbe véssük, és köztereinken kiállítjuk, hogy mindig, minden arra járó láthassa." Így hát Mauritius, a földi paradicsom, amely Mark Twain szerint Istennek mintául szolgált a mennyország létrehozásához, a kihalt röpképtelen dodómadár, a bélyegritkaságok mellett újabb hírességgel gyarapodott. Megígérjük, ha egyszer arra járunk, a köztereket sem fogjuk elkerülni.
Könyves Kata